Minden olyan dolgot amiben éltél volna még, abban a pillanatban még jobban fájt a vég.
 

Első nagy szerelem. Felnősz mellette, mindent érte teszel. Ő az első mindenben. Aztán minden álmod kártyavárként omlik össze. Az ő álmaiban már nem te szerepelsz. Itt az idő, hogy most végre TE magad légy az első a saját életedben. Megbocsájtasz és próbálsz felejteni. Majd szépen lassan egy újabb csónakot engedsz a közeledbe, ami melletted halad egy irányba. Addig, amíg jó..

Érezlek abban a csókban ami nem csattant el.

 


Figyelte a lányt mialatt lemosta a sminkjét és közben elcsodálkozott azon, hogy egyáltalán miért is sminkelte ki magát?

 


Egy lány sok dolgot akar egy fiútól, de egy fiú csak egy dolgot akar de azt rengeteg lánytól..


 

 

Apu, hol vagy? Már hazavárlak. Olyan régen beszéltünk... Olyan rég kérdezted meg hogy vagyok, milyen volt a napom... Gyere haza, különben megöl a bánat. Borzalom,amit a hiány művel, nem tudom megfogalmazni sem tíz, sem millió betűvel..


 
Megbocsátottam a megbocsáthatatlant...megpróbáltam pótolni a nélkülözhetetlen embereket és elfeledni az elfeledhetetleneket.Sokszor cselekedtem indulatból.Okoztam csalódást és csalódtam olyanokban akitől sosem vártam volna.öleltem hogy védelmet nyújtsak és nevettem mikor már nem bírtam tovább..Szereztem Örök barátokat.Szerettem és szerettek de sokszor el is utasítottak, előfordult olyan is hogy szerettek de én nem tudtam visszaszeretni.Ujjongtam a boldogságtól habzsoltam a szerelmet és esküdtem örök hűséget, de volt hogy teljes erővel mentem a falnak. Sírtam zenehallgatás vagy fényképalbum lapozgatása közben és felhívtam valakit csak azért, hogy halljam a hangját.Néha elég volt egy mosoly , hogy "szerelmes" legyek. Sokszor éreztem, hogy meghalok a vágytól és féltem hogy elvesztek valakit aki nagyon fontos számomra..a végén mégis elvesztettem. De túléltem és még most is élek! Az életet nem csak túléltem és neked sem ajánlom, hogy ezt tedd. Élj!A harcba elszántan kell menni, az életet szenvedélyesen átölelni emelt fővel veszteni és merészen győzni mert a világ a bátraké és az élet túl sokat ér ahhoz hogy jelentéktelenné válljon!   /Charlie Chaplin/

Fogalmad sincs, hogy milyen. Ez az az érzés, mikor fáj lélegezni..

 

 
Szeretem a földet, amelyre lép, a levegőt, amelyet beszív, és mindent, amihez hozzáér, mindent, amit mond. Szeretem minden pillantását, minden mozdulatát, szeretem őt teljesen és egészen.
 
 

Ebben nem csalódsz. Nem beszél, hát nem is hazudik, nem ígér, mégis odaadja mindenét, nem szól, mégis többet mond, mint amit valaha ember mondott. /Fekete István/ 

 

Vidámnak lenni nem egyenlő azzal, hogy minden tökéletes. Csupán azt jelenti, hogy eldöntötted, hogy figyelmen kívül hagyod a hiányosságokat.
 

 

 
Azt mondják, az idő gyógyít, hogy feledni is lehet - a mosolyok s könnyek mégis, most is kínozzák a szívemet.

 
 

Ez az oka, amiért az  álmok olyan veszélyesek: úgy terjednek, mint a tűz, és néha tökéletesen elpusztítanak bennünket.

 

 

Néhányunk azt gondolja, hogy attól leszünk erősek ha megtartunk valamit.. de néha az elengedés tesz minket erőssé.
 

 

Nincs rosszabb érzés, mikor búcsúzni kell. Megköszönni, lezárni, elválni majd elbúcsúzni. Nem lehet mit mondani. Nézel okosan, és csak azt várod, hogy mondjon valaki valamit. Valami szépet. Valami jót. De erre nincsenek szavak. Elmész valahonnan s elindulsz valahová... valamiért... Hogy miért? Mert van okod. Vagy nincs. De valamiért biztos. Bőröndödbe bepakolod minden cuccodat, ruhákat, cipőket, könyveket, emlékeket, élményeket, gondolatokat, ráülsz, és összehúzod a zippzárat. Majd kicsivel később eltávolodsz, a vonat suhan ... és Te felejtesz. Egy idő után elhalványul minden, mi akkor sebet ejtett rajtad. Megsárgult emlékképek. Elhalkult hangok, mondatok. Elfelejtett emberek, tulajdonságok, helyek, épületek, kicsiny sarkok, lopott csókok. És ha egyszer majd ... még visszatérsz oda, a képek kitisztulnak és a hangok egyszer csak élesednek. Minden olyan lesz, mint régen volt... talán. ... Bár mégsem. Soha nem lesz olyan igazi... olyan első. De jó ígyis. Később megint ott vagy ... Boldogan, örülsz mindennek, szárnyalsz, szeretsz és barátkozol. Szép képek. Csak sajnos valahol minden véget ér.... mindig. Egyszer a jó emlékeknek is vége szakad, valaki elvágja a kötelet, onnatól megint kereshetsz valamit... valami szépet, aminek örülhetsz és újra megbarátkozhatsz vele. Örök körforgás. Csak ne kéne mindig elvágni azt a kötelet...

 


 

Azt mondják az igazán jó dolgokra megéri várni. Remélem tényleg.
 

 

Mikor megismertelek, még nemtudtam, nem gondoltam, hogy valaha szeretni foglak. Ma már képtelen vagyok elképzelni, hogy nem szeretlek.

 

 

Lehetsz akármilyen bolond, így fogadlak el, amilyen vagy. Így szeretlek, ahogyan vagy.

 

 

Olyan sírhatnékom van. nincs jó kedvem. de különösképpen rossz sincsen. olyan lágyan csöppennének ki belőlem a fájdalom szomorú érzései, mint ahogyan az eső esik most. lassan. lágyan. gyengéden. és mégis erősen, csak, hogy tudjam, csak, hogy érezzem, hogy valami nem jó, valami nem kerek, valami nem egész. Nem vagyok jól. nagyon régen nem éreztem ilyen rosszul magam. most megint az írásba menekülnék. vagy egy telefonba. hozzá. vagy neki. érte. Néha annyira nem értem magam. talán csak a fáradtság. talán a sok minden, ami a fejemben zúg, és nem hagy nyugodni. talán minden. s talán semmi. Eröltetném a gondolatokat, a jó érzést magamban, s talán benned is...de nem megy,... most nincs kedvem gondolkozni. mint az esőcseppek. nem gondolkoznak, hogy hová essenek. csak hullanak alá, és ha épp egy esernyő felfogja őket, akkor lassan csúszva lefelé, irányt változtatva érnek földet.
Most jó lenne egy esernyő az életemben. aki kicsit megfogja a csúszásom, egy kicsit lassít rajtam, egy kicsit megsímogat esés közben. Most Rá gondolok, Rá, akivel már annyi mindent megéltem. átéltem. az én esernyőmre...de jó lenne, ha itt lenne most mellettem...

 

 

Vannak olyan zugok az emberek szívében, amelyek még nem élnek. Azért költözik beléjük a szenvedés, hogy életre keljenek.

 

 

Az élet összes problémájának okozója s megoldása az alkohol.

 
 

A mosoly egy pillanat műve, de emléke néha örökké tart.

Azt hiszem, az életem olyan mint egy elkoptatott közhely. "A lány, aki annyira szerelmes volt, mégsem viszonozták.." Ez lennék én. De én nem akarok a hősnő lenni egy tragikus szerelmi történetben! Csak egy hétköznapi lány szeretnék lenni, aki szeret, és akit szeretnek..

Talán a szerelem az, mikor egész éjjel hallgatnád a hangját, és nem fáradnál bele ebbe a hallgatásba..

Azt gondoltam ismerlek,azt hittem őszinte vagy velem. Azt hiszem,nem kellett volna megbíznom benned,de az ámításnak most vége. Mert elegem van!

Mondták már páran, ezt a csajszit felejtsd el... De mondd meg kicsim, hogyan, ha elbűvölsz a szemeddel?

Egy kis pillangót kergetek, mióta csak élek, s soha nem figyelek, mikor hova lépek, ő pedig csak csendben messze elrepül, s néha néha a távolban újra előkerül tudom úgyse lesz az enyém, mégis szaladok, de az évek során egyre lassabban haladok, a körülvevő emberek, csak néznek rám bután, én pedig csak futok..futok az álmaim után...

Az érzés, hogy nem jön vissza többé... a könnyek, melyek hiába születnek, az emberek, kik örökké szeretnek, a szívek, melyek soha nem feledték, a szívek, melyek egykor még őt szerették, az elmúlás, az elmúlás az, mely mindenről tehet... az is, melyet elűzni végleg nem lehet...

A múlton rágódva nyalogatod a sebeidet, amik valóban fájók lehetnek, de ezzel már nincs mit tenni. Elmúlt. Megváltoztathatatlan. Átgondolhatod százszor, felteheted ezerszer a mi lett volna ha kérdést, ezzel nem fog változni semmi. Semmi! Bezárt ajtó mögött élsz. Olyan ez, mint egy levegő nélküli szoba. Friss levegőt csak Te engedhetsz be ebbe a szobába. A múlt emlékei alapján cselekszel, reagálsz sohasem a jelenre felelsz. Nem veszed észre, hogy ez a helyzet már nem az.Soha ne nézz hátra, sohase foglalkozz a múlttal, ami elmúlt az örökké elmúlt, és a jövőre se gondolj, hiszen ami még nem jött el, az nincs itt. Ahogyan ugyanabba a folyóba sem tudsz kétszer belelépni, az életed is ugyanolyan: ez a nap már nem a tegnap és nem a holnap. Sose cipelj magaddal semmit a múltból a múlt nincs többé.

Megy az idő. Túl gyorsan megy. Csak én maradok itt. Csak én nem tudok tovább lépni. Csak én nem tudok a jelenben élni. Csak én nem tudom hátra hagyni a múltat. Csak én nem tudlak elfelejteni! Csak én nem...

Ha valami bánt kérlek mondd el...meg akarom érteni.

 

 

Most látom csak, hogy milyen bolond voltam, de ha megcsókolnál, tudom, hogy újra magadba bolondítanál..

 

 

Furcsa dolog, te is bizonyára már ezerszer elmondtad… hogy soha nem fogod megtudni, mire vagy képes, amíg meg nem próbálod. Bármennyire is szomorúan hangzik, legtöbben soha sem próbálnak meg semmit sem csinálni, addig amíg nem biztosak benne, hogy menni fog nekik. /Bob Proctor/

 

 

A nő azt akarja, hogy ok nélkül, "miért" nélkül szeressék: nem azért, mert szép vagy jó, vagy kedves, vagy művelt, vagy elmés, hanem azért, mert olyan, amilyen.

 

 

Nem akkor leszünk magabiztosak, ha mindig igazunk van, hanem akkor, ha nem félünk a tévedéstől.

 

 

Nem akarok sok mindent karácsonyra, csak egy dologra van szükségem. Nem érdekelnek az ajándékok a fa alatt.. Nem kérek sokat idén, még havazást sem várok csak várok tovább a fagyöngy alatt mert csak téged akarlak magamnak, jobban mint valaha gondolnád váltsd valóra a kívánságom, minden amit akarok karácsonyra, az Te vagy.

 

 

Csak álltam némán az ajtó előtt, és vártam.. vártam valakire, aki már- azt hiszem -, soha többé nem jön el. Mégis reménykedtem, hogy megmozdul a kilincs, kinyílik az ajtó, és ő fog ott állni. Ahogy telt az idő, egyre reménytelenebbül vártam, lehajtott fejjel, megtört szívvel. Mikor zajt hallottam, újra felcsillant a szemem, reményekkel teli szívvel bámultam az ajtóra. Fájdalommal a szívemben, és könnyekkel a szememben vártam, és éreztem, hogy rohant az idő. Mégsem jött senki. Egy nap elkezdtem távolodni az ajtótól, egyre messzebb kerültem, és egyre halkabban hallottam a kinti zajokat, és nem reméltem már, hogy te jössz be az ajtón. Már az ajtó is egyre kopottabb volt, megvénült az idő során. Egy nap már nem néztem az ajtóra. Szívem reménytelenül állt félre, megértette, hogy csupán az emlékeiben fogja újra látni a nyíló ajtót, és azt, hogy te állsz mögötte! Eljöttem hát, de a szívem egy része még mindig vár, csak vár, ott, a régi kopottas ajtónál...
 


Fiatalon az élvezet hiánya fájdalom; öregen a fájdalom hiánya élvezet.

 

Kifényesítheted cipőd, viselhetsz öltönyt, fésülheted a hajad, és lehetsz nagyon csinos, elrejtheted arcod egy mosoly mögött. Csak egy dolgot nem titkolhatsz el: Azt, amikor belül összeroppansz. /John Lennon/

 

 

-Tudod mit? Felejtsd el..
-De nem felejtem el..
-Miért nem?
-Mert nem akarom elfelejteni..

 

Amikor tudod, hogy nem jön, de mégis várod
Amikor tudod, hogy kár volt, mégse bánod,
Amikor érzed, hogy hevesebben dobog a szíved,
Amikor érzed, hogy érte remeg a két kezed,
Amikor várod, hogy eljöjjön a pillanat,
Amikor várod, hogy odaadhasd önmagad,
Amikor vágyod ölelését s csókjait,
Amikor vágyod hangját és szavait,
Amikor néznéd mosolyát és két szemét,
Amikor néznéd, ahogy nyújtja a két kezét,
Amikor nem bírod már, kibuggyannak a szavak,
Amikor nem bírod már türtőztetni magad,
Amikor elhiszed, hogy erre volt szükséged,
Amikor elhiszed, hogy Ő is eleped érted,
Amikor megijedsz, de nem tudsz tenni ellene,
Amikor megijedsz, mert rossz lenne nélküle,
Amikor már aludnál és ébrednél is mellette,
Amikor már Önmagaddal harcolsz ellene,
Amikor rájössz, hogy mit sem ér a józan ész,
Amikor rájössz, hogy miért ne, hisz egyszer élsz,
Amikor világossá válik, hogy ez jó neked,
Amikor világossá válik, hogy megteszed,
Akkor vedd tudomásul, hogy igenis szereted!

 

 

Egy lány és egy fiú ... lehetnek "csak barátok". De egyszer egymásba is szerethetnek ... talán csak ideiglenesen. talán rosszkor vagy túl későn.de talán örökre...

S a dalok tanulsága mindig annyi, hogy az összetört szíveket nem lehet többé eggyé ragasztani. Az életben is ennyi a tanulság. Ha egy ember egyszer bizalommal, feltétlen érzésekkel közeledett valakihez, s érzéseit megsértették, "szívét összetörték", soha többé nem tud igazi bizalmat, feltétlen odaadást érezni egy másik ember iránt. Nincs érzékenyebb anyag a földön, mint az emberi anyag. Képtelen arra, hogy elfeledjen egy sértést, mellyel lelkét vagy érzéseit illették. S bármiféle baráti vagy szerelmi találkozást hoz is még számára az élet, gyanakvó marad, minden kapcsolat torz és gonosz játékalkalom lesz számára, örökké bosszút akar. Ilyen az ember. Vigyázz, ha ilyen megsértett szívűekkel állasz szemközt: nem tudod őket megengesztelni. S nincs az a türelem, bölcsesség, nagylelkűség, szenvedély, mely az ilyen csalódott szíveket nyugtatni tudja. /Márai Sándor/

De hogy csókoljam meg úgy, hogy ne vegye észre, hogy imádom? /Jóbarátok/
 

Néha hiányzik az aki voltam, az aki Te voltál, s azok akik Mi voltunk!

Fájdalom az, amikor a szerelem ott van melletted, és te nem tudod neki bevallani. Fájdalom az, amikor tudod, hogy mit nem szabadna érezned, és mégsem tudsz ellene semmit sem tenni. Fájdalom az, amikor szenvedni látod azt, akiért mindent megtennél. Fájdalom az, amikor csendben maradsz, pedig kiáltanál...
 

Mikor a szemébe nézel, s tudod, hogy ez nem olyan mint régen, mert a köztetek lévő kapcsolat lehetetlen. Mikor ránézel és arra gondolsz mikor megcsókolt és megölelt, és szép szavakat súgott neked, de tudod, hogy már nem lesz többé ilyen. Nem öleli át a tested, nem csókolja a szád, nem simítja a bőröd és tudod, hogy ő is akarja, de nem lehet. Mikor rád mosolyog, de már nem úgy mint régen egy forró csók után. Most nem úgy, most csak talán örül, hogy lát, de a mosolya mögött már nem ez van, mint azelőtt. Csak nézitek egymást és megfagy a levegő, csak ölelnéd és csókolnád, és elmondanád, hogy hiányzik ha nincs veled, de nem lehet. Kirohannál, hogy üvölts, mert nem lehet a tiéd. Csak összekuporodva ülsz, és hallgatod őt miről beszél, figyeled őt, a mozdulatait, a szemét, a bőrét, a karját, amivel nemrég még téged ölelt, és a szívedbe mar a fájdalom, mert az a szem már nem fog úgy rádnézni, mint azelőtt. Már nem túrhatsz bele a selymes hajába. Már nem érintheted a bőrét. Már nem csókolhatod a száját. Már nem. Soha többé. De mikor utoljára érintett, ölelt és csókolt azt nem felejted el, egyetlen percet sem felejtesz el abból, amit együtt töltöttetek, és ha csak rövid időre is, és még ha titokban is melletted volt, a tied volt még ha nem is egészen,
de bele sem gondoltál, hogy ez az utolsó csók, az utolsó ölelés. Talán akkor jobban magadhoz szorítod, vagy hevesebben csókolod meg, ha tudod, hogy ez az utolsó alkalom. De nem gondoltad végig, féltél és iszonyúan fájt. Mit kellett volna tenned? Miért engedted el? Már csak a kérdéseid vannak, amelyekre annyiféle választ adhatnál, de nem találsz megfelelőt. Nem tudod mi lett volna, ha.... Talán semmi, mert a sors dönti el, hogy kihez ad hozzá, és hogy kit vesz el tőled... Már csak a ropogásokat hallod, a szíved ezer apró darabra tört. Talán így kellett lennie ha az eszedre hallgatsz, az volt a helyes, mert teljesen mások vagytok. Más életkor, más város, más célok, más légkör, más múlt, más jövő, de vágytok egymásra. A szívetek egymásért kalapál, boldogok vagytok együtt, de ez hosszú távon elég? Tudnátok élni egymásért és egymásnak? Hoznátok áldozatokat egymásért? És a legfontosabb: megérné?
Nem tudod, csak abban vagy biztos, hogy beleszerettél, és hogy akarod úgy ahogy van mindenestől, bármilyen nehéz lesz, akarod, de neki több vesztenivalója van. A szíve szerint veled lenne, de az esze ellenkezik. De ő, bármilyen nehéz is, az eszére hallgat. Nem tehetsz ellene semmit. Nem öregedhetsz tíz évet, nem végezhetsz el három iskolát, nem vehetsz házat, autót, nem szerezhetsz tapasztalatot. Nem teheted. Pedig megtennéd érte. Érte mindent. Neki mindez megvan. De neked meglesz? Nem tudod mit hoz a sors. Talán egyszer valahol, valamikor, és lesz még egy csók és még egy ölelés. Ennyi, vagy talán több? Nem is sejtheted. Csak az időre vársz, hogy az majd segít, és eldönt mindent. De még mindig fáj.
Látnod kell. Senki sem tudhatja körülötted, hogy megveszel érte, csak kopognak széthullt szíved darabjai, és csak a remény marad. A remény, hogy egyszer csörög a telefon, ő hív, vagy jön egy sms, egy e-mail, hogy 'hiányzol', hogy egyszer láthatod még úgy, hogy nincs ott senki más, csak te és ő. És akkor elmondhatod azt, amit eddig nem, hogy fontos, hogy érte élsz, hogy mindent megadnál neki amit csak kér. Vagy nem is mondanál semmit, csak a szemébe néznél mélyen, igazán, s talán egy pillanatra eldöntené a sorsotokat, rájönnél, hogy akar-e még, hogy van-e még remény, hogy élhetsz-e érte, vagy el kell felejtened örökre. Most a szíved darabjait keresed, össze akarod rakni, hogy újra tudj örülni. Ő egy érintéssel összerakna, de nem csörög a telefon, nem jön az sms. A remény marad csak, a türelem. CSak lopva figyeled. Hiszen a sors dönti el, hogy kihez ad hozzá, és hogy kit vesz el tőled. Így te is a sorsra bízod.. Úgyis ő dönti el.

Rájövök apránként, hogy nem bírom tovább. Nem tudok már hinni s remélni, remélni egy életen át. Nem tudom hazudni: jól vagyok. Mosolyogni mindenkire. Mikor belül meghalok!

Legszívesebben ordítanék vele, hogy miért teszi ezt. Miért? Én nem hívtam, már majdnem túl voltam rajta...és akkor mikor minden kezd helyrerázódni, újra felbukkan és robbant. Felzaklatja az életem, majd eltűnik újra. Ez mire volt jó? Feltépte a régi sebet...most újra vérzik...elérte amit akar...és most ismét elment. Ez kellett? Ha újra találkoznánk csak kiabálnék és megmondanám, hogy...nem ez nem igaz...mert hülye vagyok, és ha újra jönne, úgysem bírnám és ismét a karjaiban kötnék ki? Hogy miért?...Mert egy hülye liba vagyok, aki egy pillanatnyi boldogságért vállalja a szenvedést...csak tudnám miért.

Nincs értelme semminek.. és egy könnycsepp kicsordul. Nem látod a kiutat.. és a könnycsepp legördül. Sebesen fut, majd elesik.. és apró szilánkokra törik. Majd hirtelen élesen hasít bele a szívedbe a fájdalom.. Mert nincs értelme semminek.

Egy kisfiú nézte a léggömbárust a vásárban. Az árus- jó üzletember lévén, eloldozott egy piros lufit, amely felszállt a magasba, és egy sereg reménybeli vásárlót
vonzott oda. Aztán felengedett egy kéket, egy sárgát, és végül egy fehéret is. Egymás után szálltak a magasba, mígnem eltűntek a szem elől. A kisfiú egy darabig
álldogált egy fekete léggömb előtt, majd megkérdezte:
- Uram, ha elengedné a feketét, az is felszállna ugyanolyan magasba, mint a többi?
Az árus megértően mosolygott rá. Eloldotta a fekete lufit, és miközben szállt a magasba, így szólt:
- Kisfiam, nem a színe, hanem AMI BELÜL VAN, AZ EMELI A MAGASBA.

A mese azért van, hogy a gyerekeknek később fájjon a valóság. Szánalmas próbálkozás, hiszen elzárni úgysem lehet őket a világ elől, miért ne adnánk hát nekik több időt, hogy beleszokjanak? Önző módon nem akarjuk látni a könnyeiket. Nem őket féltjük – magunkat.

Érdezted már valaha a vágyat, hogy abbahagyj mindent, és ne csinálj mást, csak sikíts és sikíts és sikíts?

Mondanom kell valamit. Nem hiszem, hogy tiszta előtted. Szerelmes vagyok beléd... oltárian, fájdalmasan szerelmes. Amit teszel, ahogyan gondolkodsz, ahogyan mosolyogsz, amikor látlak izgatott leszek... Úgy érzem magam melletted, mint eddig még soha...

Sétálok veled, rajtad az agyonhordott farmered és az a mosoly, ami képes ezt az egész várost derűsebbé tenni..

Nézted valaha a gyerekeket játszani a körhintán? Hallgattad, amint az esőcseppek földet
érnek tompán? Követted szemeddel egy pillangó szeszélyes röptét? Nézted a tovatűnő éjben a felkelő nap fényét? ... S amikor kérded: "Hogy s mint?" meghallod a választ? Mikor a nap véget ér, te az ágyadban fekszel, s közben tennivalók százai cikáznak fejedben? Szoktad mondani
gyermekednek, "majd inkább holnap"? Hagytad kihűlni a barátságot, szerelmet, mert nem volt időd felhívni, hogy annyit mondj: "Szervusz"?!  /Lassú tánc/

Én talán a közönségességet utálom a legjobban egy pasiban. Nincs is annál rosszabb mikor az ember gyönyörű ábrándjait egyetlen közönséges ocsmány mondattal a földbe tiporják. És milyen lesújtó a felismerés hogy a sármos kis pofi mögött nincs más csak tömény arrogancia és egoizmus.

Álmomban láttalak,amint testedet a falhoz szorítva csókolom végig porcelán nyakadat forró ajkaimmal, miközben térdemet belső combjaidhoz szorítva táncolnak végig ujjaim gerinceden, sóhajomat hallod füledbe:kívánlak..

Nem vagyok fiatalabb nálad. Nem számít, milyen öreg vagy, milyen fiatal vagy. Csak az számít, amit érzünk. Nem érdekel, hogy gazdag, szegény, hogy százéves vagy, vagy húsz. Ha az ember szeret valakit, akkor ezek a dolgok nem számíthatnak. /Dan Millman/

És amikor a szemébe néztem,valami furcsát éreztem. Tudtam..

Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyű világot annyira, hogy már néha nem is fáj, undorodom csak. /Radnóti Miklós/

 

Nehéz dolog minden nap ugyanazt látni. Végig nézni, amint elmegy melletted, és közben rád se néz. Figyelni, amint épp mással beszél, vagyépp nevet. Reménykedni, hogy egyszer talán megakad rajtad a tekintete. Hogy talán majd le se tudja venni rólad. Bízni, majd csalódni. Nap, mint nap, mindig ugyanez. Egyszer beletörődsz, hogy nincs esélyed, máskor csak sírsz emiatt. Vagy reménykedsz, álmokat gyártasz... Olyan ábrándokat kergetsz, amit soha nem érhetsz el. Elmész a poklok poklába, és visszajössz onnan. Megtépázva, és megint hátrahagyva egy darabot magadból... De te csak várod a napot, amelyen egyszer talán rád néz, amelyikben még beszélhetsz is vele. De ez a nap nem akar eljönni. Soha, pedig hányszor elképzelted már, és hány álmatlan éjszakád volt emiatt? Tudod, butaság valakit ennyire szeretni, mégsem tehetsz ellene. Hogy is tiltakozhatnál? Nem szüntethetsz meg valamit, amit nem szándékosan alkottál. Sőt, amit nem is te alkottál. Megküzdhetsz a legnagyobb félelmeiddel, bárkivel, és bármivel... De ezt az érzést nem tudod legyőzni. A felszín alá söpörheted, elrejtheted. Azt szabad. És lehet. Néha még kell is. De magadat nem csaphatod be huzamosabb időn keresztül. Rád fog törni újra, és újra, az az eszméletlen vágy, hogy a közelébe legyél, hogy láthasd, hogy megérintsd... És mégse lesz soha semmi. Hiába a remény, hiába a könnyek. Ez az élet, és nem egy tündérmese. Valaki boldog, más meg szomorú. Ilyen az egyensúly. Mert nem csak te szereted. Más is. És ha viszonozná az érzéseidet, az valakinek hatalmas fájdalom lenne. Akkor is, ha te a világon semminek se tudnál így örülni. Talán ezért nem lehetsz boldog. Valahogy mindig te kapod meg a 'szenvedő' szerepét. Akinek a végén semmi se jut. Csak fájdalom és mély üresség. Amit nem tölthet be többé semmi. Semmi...

Mindig felbukkansz, de eltűnsz, állandóan fájdalmat okozol. Te ilyen vagy, tudom. De akkor sem bírom nélküled. Miért csinálod ezt? Miért nem tudsz egyszer komolyan viselkedni? Újra és újra azon kapom magam, hogy veled vagyok. De miért? Miért szeretlek még ezek után is? Mindig én szenvedek, te meg továbblépsz..

A világon senki se tökéletes. Én meg végképp nem, de úgy szeretem őt, ahogy más nem tudná, és végül is csak ez számít.


Mindenkinek azt mondod: ő már senki többé, de még mindig nagyon szereted, ott bent, a szíved mélyén!

Van úgy, hogy nem te vagy az eszembe, olyankor én már semmire sem gondolok.

De néha úgy adódik, hogy a sors rád mosolyog, és megkapod azt a dolgot amire igazán szükséged van.

 
Nem kell emlékezned rám, csak ne felejts el!

Csodáltam őt, s olyan bájakkal ruháztam föl, melyek igazában nem is voltak meg benne.

Az ember olyan, hogy ha ott van az adott helyzetben, nem tudja tökéletesen értékelni azt. Csak akkor jön rá milyen értékes volt, mikor az már csak emlék.Minden pillanatban két út van előttünk, ezek közül ki kell választanunk az egyiket, és nem tudjuk merre vezet a másik. Lehet, hogy a jobbat választottuk és lehet, hogy soha nem fogjuk megtudni melyik a jobb.

Egy vak ember ült az épület előtti lépcsőn. Lábai között egy kalap, régi, megkopott palatáblával, rajta a következő szöveg: VAK VAGYOK. KÉREM SEGÍTSENEK ! Éppen arra járt egy fiatalember, s látva, hogy a kalapban alig néhány fillér van, dobott bele....pár forintot. Azután kérdezés nélkül elvette a táblát a vak ember öléből, zsebkendőjével letörölte a kusza betűket, és írt rá néhány szót. - majd elment. Délután, amikor visszatért az emberéhez örömmel nyugtázta , hogy a kalap immár szépen telt mindenféle pénzzel.
A vak felismerte őt lépteiről, s megkérdezte tőle:
-Ön írt-e a táblámra? S, ha Ön, akkor mit ?
-Semmi olyat, amely ne lenne igaz. - hangzott vidáman a válasz, szólt és mosolyogva távozott.
A vak ember talán soha sem tudta meg, hogy a táblán ez a 6 szó állt csupán. Csak 6 szó, amely szívekre talált. TAVASZ VAN, ÉS ÉN, NEM LÁTHATOM !

Eddig sohasem éreztem amit most érzek. Eddig sohasem féltem, hogy mi lesz ha mégsem kellek.Most félek! Most akarom hogy kelljek. /Szilvási Lajos/

Azt adom, mi legnagyobb: a szívemet, mely útra kelt, és felkutatta a tied. Rejts el, őrizz, éltess engem kedvesem! Én veled leszek, te leszel a mindenem. /Johann Wolfgang von Goethe/

Sohasem gondoltam, hogy ilyen szép az élet, mióta ismerlek csak azóta élek. Szívem szíveddel lágyan összedobban, szeretlek napról-napra,jobban és jobban!

Ahoz, hogy lásd a szivárványt végig kell nézned az esőt!